Nagymamám szokta a családi videó archívum fölötti nosztalgiázás közben feltenni a szituáció meghitt hangulatát leginkább emelő kérdést: 

"Tényleg így sipítozom?"

Ha te is hallottad már saját magadat hangfelvételről vagy videóról, biztosan benned is megfogalmazódott a gondolat:

"Valóban ilyen borzasztó a hangom?"

A szomorú igazság az, hogy IGEN. Mi tényleg ezt halljuk, amikor mozgatod a fejeden azt a vízszintes rést - bocs, Nagyi!

De mi az oka annak, hogy teljesen máshogy hallom a saját hangomat a fejemben, mint ahogy azt mások észlelik a valóságban?

Nos, a tudományos magyarázat az, hogy beszéd közben két csatornán keresztül is érzékeled a saját hangodat:

Légvezetés, mely során a szádból kijövő hanghullám a füledbe jut; és

Csontvezetés, mely során a tüdőből kiáramló levegő megrezegteti a hangszalagokat, és ezen kívül rezgésbe hozza az egész koponyát is (melyben a belső fül is megtalálható).

Ha azonban felvételről hallgatod magadat, csupán egy csatornán, a levegőn keresztül kapsz visszajelzést, a csontjaidon nem. Ennek hiányában a mély tónusú rezonancia kevéssé jelenik meg a hallottakban. Így ami marad, az többnyire egy magas, ámbár idegesítő hang formájában csendül fel.

Hasonló élményben lehet részünk, ha fényképen vagy videófelvételen látjuk viszont magunkat. Miért tűnünk furcsának ezeken? Valójában többet látjuk magunkat a tükörben, emiatt sokkal ismerősebb számunkra tükörképünk, mint a valóság.

A jó hír azonban az, hogy ez csak minket zavar. Környezetünk kezdettől fogva így szokta meg hangunkat, sosem hallották azt, amit mi belülről; és fotóinkat sem gyakran nézegetik tükrözve. Remélem... bár az én barátaimból kiindulva... :)